Még két hetet töltöttem Josh társaságában, a Föld egyik legszebb szigetén, ahol a napok villámgyorsan teltek, mégis egy örökké valóságnak tűnt, mire végre felszállt velünk a repülő. Próbáltam elhitetni magammal, hogy csak egy rossz álom volt az egész, de az üzenet túl élesen rajzolódott ki, minden egyes alkalommal, amikor becsuktam a szemem. Joshnak nem szóltam egy szót sem, hiszen nem akartam feszültséget generálni, amíg nem volt biztos a dolog. Az óceánt bámulva próbáltam mindent kizárni a fejemből, de a gyűrű az ujjamon nem hagyta. Egy gyors mozdulattal levettem, és a zsebembe csúsztattam. Ki akartam dobni, egyenesen a vízbe, de képtelen voltam akár egy másodpercnél több ideig a kezembe tartani. Josh majdnem az egész út alatt dolgozott, kivéve, mikor aludt, így nem aggódtam amiatt, hogy meglátná az ékszer hiányát. Este volt, mire Buenos Aires repterén landolt a gép. Ott már Alfred várt ránk, és egyenesen a felhőkarcolóhoz vitt minket. Amint újra Josh lakosztályába voltam, emlékek százai lepték el az agyam, és nem tudtam elhinni, hogy minden tönkre mehet.
- Jól vagy?- kérdezte barátom, látva leblokkolásom, mire gyorsan bólintottam.
- Csak egy kicsit álmos vagyok. hazudtam, majd elléptem tőle. - Megyek alszok egyet.- mondtam halkan.
- Még el kell intéznem néhány dolgot, de utána csatlakozok hozzád.- nyomott puszit a homlokomra, és az asztala felé vette az irányt.
Gyorsan lefürödtem, majd felkészültem egy újabb álmatlan éjszakára. Josh fél tizenegy körül jött be, és bebújt mellém.
- Miért nem alszol? - motyogta. Tudtam, felesleges megjátszanom magam.
- Csak jó itthon lenni - válaszoltam.
- Nekem is hiányzott.- csókolt a nyakamba.
- Köszönöm az utazást. - tettem hozzá. Nem reagáltam arra amit ezután mondott, remélve, megérti, nem vagyok beszédes hangulatban.
Reggel kávé illat szállt be a konyhából. Az óra hét órát mutatott, jelezve, fél óra múlva a Studióban kellene lennem.
- Jó reggelt.- léptem ki, miután felöltöztem, és visszahúztam a gyűrűt az ujjamra. Josh megajándékozott egy mosollyal, és az asztal felé pillantott, ahol már minden készen állt a reggelihez.
- Violetta azt mondta, tíz perc múlva érkezik. - informált. Bólintottam, majd mindkettőnknek kentem egy- egy nutellás kenyeret. - Minden rendben?
- Persze. - bólintottam nagyot nyelve. - Miért ne lenne?
- Csendes vagy. Alig beszélgetünk. Ez kicsit megijeszt. - ismerte be.
- Csak nem vagyok olyan hangulatban. - válaszoltam.
- Rendben. - bólintottam, és leült mellém. - De mondd el, ha van valami. - nem szóltam semmit. Talán Joshnak semmi köze nem volt hozzá. Esetleg valaki rákényszerítette az esküvőre. Nem tudtam, Natalienek meddig ér el a keze, és a hatalmával esetleg meg tudja-e zsarolni barátomat. Nem akartam felhozni a témát, amíg nem volt bizonyítékom, ezért inkább elviseltem a némaságot. Szerencsére nem kellett sokáig csendben ülnünk, hiszen unokahúgom egy perc múlva meg is érkezett.
- Jó reggelt. - mosolygott ránk, mielőtt leült az asztalhoz. - Csendkirályt játszunk?
- Nem.- ráztam meg a fejem. - Reggelizünk.
- Aha, oké. Angie, ha egy kicsit sietnél azt nem bánnám, mivel nem sokára a suliban kell lennünk. - Vilu okot adott arra, hogy az átlagnál gyorsabban végezzek a reggelivel, és kevesebb időt kelljen Joshssal töltenem.
- Este látlak.- mosolygott rám.
- Este.- egyeztem bele, és megcsókoltam. Ahogy a lift ajtaja becsukódott megkönnyebbülve dőltem az oldalának.
- Mi folyik köztetek? - kérdezte Violetta néhány másodperc után. Óráknak tűnt, mire végre összeszedtem mondandóm, és mindenről beszámoltam unokahúgomnak.
- Te jó ég. - suttogta, mikor az utca kellős közepén befejeztem a történetet. - Szétrúghatom Natalie seggét?
- Felőlem.- nevettem fel keserűen.
- Figyelj, lehet, hogy valami másról van szó. Talán Natalie küldte, szóval így közétek tud állni. - gondolkozott.
- Nem hiszem, hogy bemocskolná a kezét. Inkább fizet le embereket.
- Russelt is lefizethette. - próbált felvidítani, kevés sikerrel.
- Vagy az egész univerzum megint ellenem játszik, és Josh-t csak azért küldték, hogy többet lehessen nevetni a hiszékenységemen.- jegyeztem meg, mire Vilu megállított és magával szembe fordított.
- Angie, talán apával nem működött a dolog, de Joshsal még van remény. Csak ki kell derítened, mi folyik itt. Ha pedig vele sem jön össze, akkor majd lesz valaki, akit neked teremtettek. A lényeg az, hogy ne add fel. - nézett rám komolyan, mielőtt szorosan megölelt.
A Stúdióban elfogott az ismerős "otthon" érzés, ami valahogy megnyugtatott. A tanáriban Pablo üdvözölt, majd gratulált az eljegyzéshez. Sikerült kikényszerítenem magamból egy mosolyt, ő viszont azonnal tudta, hogy nem őszinte. Nem kérdezett semmit, csak átnyújtotta az órarendem, és magamra hagyott. Főztem magamnak egy teát, átnéztem az óráim, papírmunkát csináltam annak érdekében, hogy ne lássam magam előtt a mélykék szempár átható pillantását. Nyolcig lassan telt az idő, de végre eljött, én pedig boldogan sétáltam a tanterembe. Egész nap csak ebédelni hagytam el a helységet. A nap végén fáradtan mentem vissza a tanáriba, ahol German ült, papírokba mélyedve. Ő és Priscilla egy héttel előttünk jöttek haza. Azóta már visszaszokott a rendes kerékvágásba, így nem volt annyira kimerülve mint én.
- Szia.- mondtam halkan. Ő felém kapta a fejét és biccentett.
- Szia. - válaszolt. Lehuppantam vele szembe, és a saját tantervemet kezdtem nagy odafigyeléssel méregetni. Minnél több időt töltök a Stúdióban, annál kevesebbet kell Joshsal. Bár legbelül tudtam, nem kerülhettem el a sorsot, azért meg akartam próbálni. Nagyot sóhajtva dobtam le a tollam az asztalra, majd hátra dőltem és lehunytam a szemem.
- Jól vagy?- teljesen elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül, ezért ijedten néztem fel.
- Persze, csak..- kezdtem, de elhallgattattam magam. Ezt nem Germannal kellene megosztanom. - Minden rendben.
- Mit szólnál, ha fegyverszünetet kötnénk, és elmondanád, mi a baj?- kérdezte finoman. Sokáig hezitáltam, mielőtt feleltem volna.
- Csak Josh. De ezt nem veled kellene megbeszélnem.- ráztam a fejem.
- Barátok vagyunk, vagy nem? Azt mondasz el, amit szeretnél. - mosolygott rám, én pedig úgy döntöttem, ideje tényleg barátként tekinteni rá.
- Sosem veszem észre, ahogy minden újra és újra tönkre megy. Előttem történnek a dolgok, és mégsem látom őket. A végén pedig én maradok a földön, egyedül, megint ugyanabban a szituációban. - hadartam, és először fel sem tűntek a könnycseppek.
- Hé, semmi baj. - German felállt, hozzám sétált, és leguggolt előttem. - Erősebb vagy mint gondolod.
- Nem. Egy idióta vagyok, egy címeres ökör. Mindig ez van. Azt hiszem, hogy végre van valaki nekem, és kiderül, hogy mekkorát tévedtem. Először te, és most Josh.- nem akartam sírni előtte, ezért bár remegő kézzel, de letöröltem könnyeim. - De mindegy.- ráztam meg a fejem. - Valakinek örökbe kell fogadnia az összes macskát a menhelyekről. - mondtam, beletörődve sorsomba. Szánalmasan éreztem magam előbbi kiborulásom miatt, ezért kínomban elmosolyodtam és felálltam. - Kérsz egy kávét? - fordultam a kávéfőző felé.
- Jól vagy?- kérdezte barátom, látva leblokkolásom, mire gyorsan bólintottam.
- Csak egy kicsit álmos vagyok. hazudtam, majd elléptem tőle. - Megyek alszok egyet.- mondtam halkan.
- Még el kell intéznem néhány dolgot, de utána csatlakozok hozzád.- nyomott puszit a homlokomra, és az asztala felé vette az irányt.
Gyorsan lefürödtem, majd felkészültem egy újabb álmatlan éjszakára. Josh fél tizenegy körül jött be, és bebújt mellém.
- Miért nem alszol? - motyogta. Tudtam, felesleges megjátszanom magam.
- Csak jó itthon lenni - válaszoltam.
- Nekem is hiányzott.- csókolt a nyakamba.
- Köszönöm az utazást. - tettem hozzá. Nem reagáltam arra amit ezután mondott, remélve, megérti, nem vagyok beszédes hangulatban.
Reggel kávé illat szállt be a konyhából. Az óra hét órát mutatott, jelezve, fél óra múlva a Studióban kellene lennem.
- Jó reggelt.- léptem ki, miután felöltöztem, és visszahúztam a gyűrűt az ujjamra. Josh megajándékozott egy mosollyal, és az asztal felé pillantott, ahol már minden készen állt a reggelihez.
- Violetta azt mondta, tíz perc múlva érkezik. - informált. Bólintottam, majd mindkettőnknek kentem egy- egy nutellás kenyeret. - Minden rendben?
- Persze. - bólintottam nagyot nyelve. - Miért ne lenne?
- Csendes vagy. Alig beszélgetünk. Ez kicsit megijeszt. - ismerte be.
- Csak nem vagyok olyan hangulatban. - válaszoltam.
- Rendben. - bólintottam, és leült mellém. - De mondd el, ha van valami. - nem szóltam semmit. Talán Joshnak semmi köze nem volt hozzá. Esetleg valaki rákényszerítette az esküvőre. Nem tudtam, Natalienek meddig ér el a keze, és a hatalmával esetleg meg tudja-e zsarolni barátomat. Nem akartam felhozni a témát, amíg nem volt bizonyítékom, ezért inkább elviseltem a némaságot. Szerencsére nem kellett sokáig csendben ülnünk, hiszen unokahúgom egy perc múlva meg is érkezett.
- Jó reggelt. - mosolygott ránk, mielőtt leült az asztalhoz. - Csendkirályt játszunk?
- Nem.- ráztam meg a fejem. - Reggelizünk.
- Aha, oké. Angie, ha egy kicsit sietnél azt nem bánnám, mivel nem sokára a suliban kell lennünk. - Vilu okot adott arra, hogy az átlagnál gyorsabban végezzek a reggelivel, és kevesebb időt kelljen Joshssal töltenem.
- Este látlak.- mosolygott rám.
- Este.- egyeztem bele, és megcsókoltam. Ahogy a lift ajtaja becsukódott megkönnyebbülve dőltem az oldalának.
- Mi folyik köztetek? - kérdezte Violetta néhány másodperc után. Óráknak tűnt, mire végre összeszedtem mondandóm, és mindenről beszámoltam unokahúgomnak.
- Te jó ég. - suttogta, mikor az utca kellős közepén befejeztem a történetet. - Szétrúghatom Natalie seggét?
- Felőlem.- nevettem fel keserűen.
- Figyelj, lehet, hogy valami másról van szó. Talán Natalie küldte, szóval így közétek tud állni. - gondolkozott.
- Nem hiszem, hogy bemocskolná a kezét. Inkább fizet le embereket.
- Russelt is lefizethette. - próbált felvidítani, kevés sikerrel.
- Vagy az egész univerzum megint ellenem játszik, és Josh-t csak azért küldték, hogy többet lehessen nevetni a hiszékenységemen.- jegyeztem meg, mire Vilu megállított és magával szembe fordított.
- Angie, talán apával nem működött a dolog, de Joshsal még van remény. Csak ki kell derítened, mi folyik itt. Ha pedig vele sem jön össze, akkor majd lesz valaki, akit neked teremtettek. A lényeg az, hogy ne add fel. - nézett rám komolyan, mielőtt szorosan megölelt.
A Stúdióban elfogott az ismerős "otthon" érzés, ami valahogy megnyugtatott. A tanáriban Pablo üdvözölt, majd gratulált az eljegyzéshez. Sikerült kikényszerítenem magamból egy mosolyt, ő viszont azonnal tudta, hogy nem őszinte. Nem kérdezett semmit, csak átnyújtotta az órarendem, és magamra hagyott. Főztem magamnak egy teát, átnéztem az óráim, papírmunkát csináltam annak érdekében, hogy ne lássam magam előtt a mélykék szempár átható pillantását. Nyolcig lassan telt az idő, de végre eljött, én pedig boldogan sétáltam a tanterembe. Egész nap csak ebédelni hagytam el a helységet. A nap végén fáradtan mentem vissza a tanáriba, ahol German ült, papírokba mélyedve. Ő és Priscilla egy héttel előttünk jöttek haza. Azóta már visszaszokott a rendes kerékvágásba, így nem volt annyira kimerülve mint én.
- Szia.- mondtam halkan. Ő felém kapta a fejét és biccentett.
- Szia. - válaszolt. Lehuppantam vele szembe, és a saját tantervemet kezdtem nagy odafigyeléssel méregetni. Minnél több időt töltök a Stúdióban, annál kevesebbet kell Joshsal. Bár legbelül tudtam, nem kerülhettem el a sorsot, azért meg akartam próbálni. Nagyot sóhajtva dobtam le a tollam az asztalra, majd hátra dőltem és lehunytam a szemem.
- Jól vagy?- teljesen elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül, ezért ijedten néztem fel.
- Persze, csak..- kezdtem, de elhallgattattam magam. Ezt nem Germannal kellene megosztanom. - Minden rendben.
- Mit szólnál, ha fegyverszünetet kötnénk, és elmondanád, mi a baj?- kérdezte finoman. Sokáig hezitáltam, mielőtt feleltem volna.
- Csak Josh. De ezt nem veled kellene megbeszélnem.- ráztam a fejem.
- Barátok vagyunk, vagy nem? Azt mondasz el, amit szeretnél. - mosolygott rám, én pedig úgy döntöttem, ideje tényleg barátként tekinteni rá.
- Sosem veszem észre, ahogy minden újra és újra tönkre megy. Előttem történnek a dolgok, és mégsem látom őket. A végén pedig én maradok a földön, egyedül, megint ugyanabban a szituációban. - hadartam, és először fel sem tűntek a könnycseppek.
- Hé, semmi baj. - German felállt, hozzám sétált, és leguggolt előttem. - Erősebb vagy mint gondolod.
- Nem. Egy idióta vagyok, egy címeres ökör. Mindig ez van. Azt hiszem, hogy végre van valaki nekem, és kiderül, hogy mekkorát tévedtem. Először te, és most Josh.- nem akartam sírni előtte, ezért bár remegő kézzel, de letöröltem könnyeim. - De mindegy.- ráztam meg a fejem. - Valakinek örökbe kell fogadnia az összes macskát a menhelyekről. - mondtam, beletörődve sorsomba. Szánalmasan éreztem magam előbbi kiborulásom miatt, ezért kínomban elmosolyodtam és felálltam. - Kérsz egy kávét? - fordultam a kávéfőző felé.
- Angie.- sóhajtott.
- Te hogy vagy? - kérdeztem, mielőtt bármit mondhatott volna. Mikor újra ránéztem tűnt fel közelsége. Megakadtam levegővétel közbe, ahogy folyamatosan a szemét fürkésztem. Óráknak tűnt míg ott álltunk, centiméterekre egymástól. Hirtelen erősebben tört rám hiánya, mint bármikor ezelőtt. Még egy másodpercig várt, majd megcsókolt. Először nem tudtam reagálni, de végül én is visszacsókoltam. Ujjaimmal az asztal szélébe kapaszkodtam, a csók pedig egyre szenvedélyesebb lett. Azt kívántam, bárcsak meg tudnám állítani.
- Hiányzol.- suttogta, nyakamat csókolgatva. - Hiányzik, ahogy reggel felébredsz, hiányzik a mosolyod, a nevetésed, hiányzik ahogy a zongoránál ülsz, hiányzik, hogy az illatod belengte a szobánkat, hiányzik minden ami te vagy. Hiányzol.
- German.- toltam el magamtól finoman. - Nős vagy.
- Nem érdekel. - súgta, mielőtt újra megcsókolt.
- De engem igen. - szakítottam félbe újra.- Nem akarok az a lotyó lenni, akivel néha találkozgatsz, lefekszel vele, és visszamész a feleségedhez. Mellesleg, már így is ribancnak hívtál, ezután mi lennék?
- Angie.- finoman az arcomra helyezte a kezét. - Elvenni Priscillát életem legnagyobb hibája volt. Csak rád van szükségem. Bármit megtennék azért, hogy adj még egy esélyt.
- Szeretem Josht. - tettem kezére a sajátom. - De ez már így is egy szerelmi háromszög, amit nem szeretnék tovább bonyolítani. Nekünk amúgy sem szabadna - mielőtt folytathattam volna, újabb csókkal hallgattatott el.
- Hagyd ezt a 'nem szabad' szöveget.- súgta fülembe, miközben kezei a fenekemre vándoroltak. - Nem érdekel semmi más rajtad kívül. Semmi és senki. - még egyszer hagytam, hogy ajkai az enyémet érjék, majd elléptem tőle.
- Valakinek kettőnk közül tisztán kell látnia.- magyaráztam, értetlen arckifejezését nézve. - Köztünk sosem működött a dolog. Ha Priscilla nem az igazi, később találsz valakit, de én Joshsal vagyok. Nem tudom meddig, vagy hogy fog alakulni a kapcsolatunk, de szeretem őt, és egy viszonyért nem adnám fel. Sajnálom.- fejeztem be halkan. - Sajnálom.- ismételtem el magam, mielőtt hezitálva megpusziltam az arcát, felkaptam a táskám és kisétáltam a szobából. Az illatát még mindig éreztem a ruháimon, kezei melegét az arcomon, száját pedig a sajátomon. Mintha élve égtem volna, vissza akartam menni, befejezni, amit elkezdtünk, de tudtam, hiba lenne. Nem működne. Ez mondogattam hazafelé, de nem segített.
Otthon Joshsal találtam magam szemben. Ő éppen ebédelt, és közben dolgozott.
- Szia.- intettem neki, mire hasonlóan válaszolt. - Milyen napod volt?
- Túl hosszú, és még nincs vége. - sóhajtott, majd rámemelte kék szemeit. - Nincs kedved velem vacsorázni?
- Sajnálom, kismillió bepótolni való papírmunkám van. - utasítottam vissza. Egy pillanatig kétkedően elidőzött rajtam a tekintete, de végül bólintott. A hirtelen beálló csendet telefonom szakította meg.
- Bocsi, ez Vilu. - néztem mobilomra, mielőtt a szobámba sétáltam. - Szia.- szóltam bele, és kihangosítottam, hogy közben át tudjak öltözni.
- Szia Angie. Rosszkor hívlak?
- Dehogy. - hajítottam pulóverem a még mindig kipakolatlanul álló bőröndre.
- Holnap Pablo gyűlést tart a végzősöknek, és megkért, hogy szóljak neked, mivel a tanárok is kelleni fognak. - mondta. Lehangoltan sóhajtottam.
- Azt hittem, valami érdekesebb miatt hívtál.- jegyeztem meg. Ő halkan felnevetett, és szinte láttam magam előtt ahogy megrázza a fejét.
- Nem. Nem igazán történnek mostanában érdekes dolgok.
- Ha te mondod. - vontam vállat. A telefon kijelzője újra felragyogott, és German neve jelent meg. - Vilu, leteszem, mert apád keres, valami hasonlóan fontos okból.- tudtam, exem egész más miatt hív, és nem voltam biztos abban, hogy hallani akarom.
- Rendben, holnap látlak.- búcsúzott unokahúgom, majd letette, én pedig fogadtam a bejövő hívást.
- German.- szóltam bele. Válaszul egy száraz nevetést kaptam.
- Semmi szia?- kérdezte szarkasztikusan.
- Mint mondtam, nem áll szándékomban a lotyódnak lenni.- suttogtam, remélve, Josh nem hallja.
- Nem kértelek rá. - tiltakozott. Most én nevettem fel.
- Sajnálom, félreértettem azokat a csókokat délután.
- Angie.- fújta ki a levegőt lassan.
- Szeretem Josht. Szeretem őt, German. Teljes szívemből szeretem. Mi már végeztünk, felejtsük el egymást örökre, és ne szórakozzunk a másikkal többé.- súgtam belefáradva a szituációba.
- Komolyan ezt szeretnéd?
- Igen. - válaszoltam. Reméltem, hangom magabiztosabb, mint éreztem.
- Rendben. - mondta hosszú percek után. - Szia Angie. - mielőtt válaszolhattam volna, kinyomta a hívást. Mozdulatlanul álltam, megfagyott az idő.
- Istenem. - temettem a tenyerembe a fejem. Mintha minden megváltozott volna. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a táskám és a telefonom, de amint kiléptem az ajtón, megtorpantam.
- Russel, szeretem őt, és ha ő nem szeretne engem, nem jönne hozzám. Natalie még nem tett közzé semmit erről, de szerintem kellőképp összezavartuk. - lemerevedtem. A tüdőmből az összes levegő kipréselődött és a torkomból nem jött ki hang. Csak álltam ott, mint egy szobor, és Josht néztem. Nem gyűlt a szememben, számítottam erre. Túl szép volt, ahhoz, hogy igaz legyen. - Figyelj, majd hívlak, mindjárt tárgyalásom van. - mielőtt lerakhatta volna a telefont, visszamentem a szobámba, és becsuktam az ajtót. Ő néhány másodperc múlva kopogott be.
- Gyere.- szóltam neki, nyugodtságot színlelve.
- Megyek egy tárgyalásra, de egy óra és jövök. - mosolygott rám. Bólintottam, viszonozva mosolyát.
- Jó szórakozást.- tettem hozzá. Egy gyors csókot nyomott a számra, majd kisétált.
Azt az egy órát azzal töltöttem, hogy összepakoltam a cuccaim, és egy bőröndbe gyömöszöltem őket, és kitaláltam, mit akarok mondani Joshnak. Mikor ő visszaért, én az egyik bárszéken ültem, az ujjaimmal babrálva. Amint nyílt a liftajtó, felpattantam, és megköszörültem a torkom.
- Szia.- köszönt, de megtorpant a bőröndömet látva.- Hova mész?
- Haza.- válaszoltam, enyhén remegő hangon.
- Miért? - kérdezte döbbenten.
- Az elkerülhetetlen miatt. Az is csoda, hogy eddig tartott. - mondtam.
- Ez új, szakítottunk volna?- ráncolta a szemöldökét, mire keserűen felnevettem.
- Josh.- rövid szünetet tartottam. - Minden jó volt, de mi egészen más emberek vagyunk.
- Ne beszélj úgy, mintha ezt nem tudtad volna. - rázta a fejét.
- Igaz.- mosolyodtam el.
- Na ugye? - húzta halvány mosolyra ajkát, aztán újra elkomorodott. - Ha jól sejtem, rájöttél a jövőnk zálogára.- hallgatásom mindent elmondott. - Pedig klassz lett volna.
- Tudom. - suttogtam, a könnyeimmel küszködve. - Josh, te a fellegekben élsz, míg én Buenos Airesben.
- Van ott fent még egy hely. - mondta szomorúan.
- De nem nekem.- ráztam a fejem, és lehúztam a gyűrűt az ujjamról. - Nagyon kérlek vigyázz magadra Bomer.- csúsztattam tenyerébe, majd még egyszer, utoljára megcsókoltam. Nem néztem vissza rá, ahogy beszálltam a liftbe. Úgy éreztem, kitéptek belőlem egy darabot. Ez a darab Joshhoz tartozott, és vele is maradt örökre. Az álomvilágában, a drága éttermekben, a rózsákban, az ékszerekben, Szicíliában, és minden emlékben, ami hozzá köthető. Sosem kaphattam vissza. Elveszett a feketelyukban, amit az utolsó csókunkkal hoztunk létre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése